Egyedül nem megy, tartja a mondás, és Jucit szaván fogtam, vizsga után lementünk az első Spinning órára. Miért Spinning? Juci már régen is nagy bajnok volt benne, de hiányzott neki is valaki, aki nem hagyja lustulni. Így lettünk csoporttársakból edzőtársak. Nekem kell, hogy legyen „emberem”, aki nem hagy tespedni, aki csak annyit kérdez: „Holnap?”, és te már tudod, hogy másnap ott folytatod, ahol az imént abbahagytad. Juci az én emberem. 2013. július 3. szerda, 18:15-kor találkoztunk a terem előtt. Rám nem jellemző módon időben érkeztem, s mivel Juci már várt rám menekülni sem tudtam… Pedig szívesen megtettem volna. Párduc testű szőke barátném úgy pattant fel a nyeregbe, mint aki tegnap tekert utoljára. Futott, jumpolt, hegyet mászott. Mozgása könnyed és légies, mint ő maga.

Ám mit csinál a tunya test, ha mozgásra kényszerítik? Reagál, fájdalommal. A tüdőm sípolva kapkodott oxigén után, az összes sejtem visított a kegyelemért. Én csak szorítottam a kormányt, és a fogsoromat, de tapostam a pedálokat. Végigültem az egy órát, éreztem is, hogy a nyereg nem a barátom. Sokáig nem is volt. Heti 2 alkalommal jártunk. A fájdalmak csak nem csillapodtak. A csuklóm, a könyököm, mindenem sajgott. Az arcomon biztos látszódott a kín, mert Juci rám szólt a harmadik héten, hogy legalább a hegyeken álljak ki a nyeregből. 15 másodperc. Néztem az órát a falon. 15 másodpercre megkönnyebbült a farom, majd úgy zuhantam vissza, mint egy darab kő. Semmi baj – mondtam magamnak – negyedpercnyi fájdalommentesség. Kis pihenés és újra. 15 másodperc…