100+ kg-osan nézegetni magadat a tükörben nem egy felemelő élmény. Aki azt mondja, mindenben meg kell látni a szépet, áltatja magát. Semmi szép nincs a zsírpárnáktól eltorzult testen, az összeérő combokon, a lógó hason és a tokán. Nézegetni, nyomkodni, fogdosni húzogatni lehet ezeket a narancsbőrrel és/vagy striákkal „díszített” testtájakat, de gyönyörködni bennük nem. Ezt csak az érzi, aki van annyira bátor, hogy belenéz a tükörbe. Nem takarja le azt, nem fordítja el a fejét, mikor egy kirakat mellett elhaladva a saját körvonala kíséri.

Amikor belenézel a tükörbe, a lelked mélyéig láthatsz. Ott van elraktározva, minden megevett tábla csoki, a tv előtt elkanalazgatott doboz fagylaltok, a combok között kikopott nadrágok, az összes hurkásodó felső, a megaláztatás, és a szomorúság. Egy réteggel a bőröd alatt ennek a levét, vagyis zsírját nyomkodhatod, fogdoshatod…

Akkor, amikor úgy gondolod, és igazán úgy gondolod elég már. Felállsz a kanapéról, elindulsz, teszed a dolgod, tudod, mit kell tenned, ha nem megkérdezed (nem a szomszéd nénitől, barátnőd anyukájától, vagy a postástól). Sok munkával, vérrel és verejtékkel eljön az a pillanat, véletlenül belekukkantasz a tükörbe: Hoppácska! Ki ez a sukár leány/legény?

Ekkor kezdesz megbarátkozni magaddal, húzogatod, nyomogatod, pacskolgatod, ami ott van, de látod már a gödröcskéket a válladon, hogy van kulcscsontod, az utolsó bordád ívét, vagy talán már egy rég nem látott ismerőst is. Tudod már, hogy van értelme annak a sok izzadásnak, fájdalomnak, izomláznak, a „na-még-egynek”, az „újrának”. Mert látod megcsillanni a fényt. Velem ez a mese már megtörtént.