Decemberi vasárnap délelőtt történt a dolog. Ültem a szokott helyemen, mikor sréhen előttem lévő bicajra bátortalankodott egy leányzó. Szőkés haját hevenyészet módon, a tarkóján fogta össze, elnyűtt, kinőtt férfi pólója még előnytelenebbé tette kerek alakját. Készült viszont, elolvashatott sok jó tanácsot a neten, mert vadonatúj bicajos nadrágot húzott. Messziről ordított róla a szorongás. Szótlanul lepakolta kis motyóját, állítgatta a nyerget, meg a kormányt, felkapaszkodott nagy bátran. Nem nézett se jobbra, se balra, csak bámulta maga alatt a linóleumot.
Ült, kiállt, visszahuppant, de nyomta, ahogy tudta. Igazi harcos volt. Szorította az állkapcsát, fehéredtek az ujjai úgy kapaszkodott.
Valahogy nem tudtam levenni róla a tekintetem. Oda-oda lestem, csak vigyázva, ne vegye észre, hogy bámulom. Az óra második felében esett le a tantusz: ő én vagyok, vagyis nem én vagyok, hanem én voltam, mármint 4 hónappal azelőtt ilyen voltam. Ugyan így szenvedtem végig minden egyes alkalmat, számoltam a másodperceket, és megváltásként éltem meg az „Óvatosan szállj le a spinnerről!” utasítást.
Annyi minden történt azóta, amitől erősebb, szívósabb, és kitartóbb lettem. Annyi pozitív visszajelzést, boldog percet, sikerélményt, kaptam a sporttól, hogy az egész életemre rányomja bélyegét. Hogy értsd: nem lehet letörölni a vigyort a képemről!
Akkor, és abban a pillanatban a régmúlt, a közelmúlt, és a jelen érzései kavarodtak fel bennem. A honnan indultam, a milyen utat választottam, a hol tartok, a szégyen, a fájdalom, a kitartás, a dac, a remény, a sikerek, a dicséretek és bókok növekvő száma. A levezetés perceiben már folyt a könnyem, de nem baj, mert a hátsó sor ezt is elbírta.
Azt a lányt azóta sem láttam, remélem nem adta fel, csak mást választott.




Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: