A szerda reggelt úszással kezdtem. Edző néni megdicsérte  a gyors és a hátúszásomat, és elégedett volt a levegővételi technikámmal. De a mellúszásom, az egy kalap k@ki, se baj dolgozunk még rajta.

Mikor végeztem, még volt egy szabad órám, így sétáltam egyet a Szigeten, és a városban. Olyan szépen sütött a nap. A Jászai Mari tértől egészen az irodáig gyalogoltam. Teljesen elvarázsolt, pedig Újlipótvárost is ismerem már vagy 20 éve. Hiába, itt a tavasz, ilyenkor minden felpezsdül, zöldellnek a fűszálak zsenge hajtásai, körbedöngicsélik őket a téli álmukból felébredt rovarok. Jaj de idilli, mosolyog a szív!

Egészen délutánig kitartott a jókedv. Aztán jött a szorongás, hányinger, ahogy közeledett az edzés időpontja, ja mert nem tekerni mentünk. Jó tanács megfogadva, TRX kezdő óra. Tudtam én, hogy puding vagyok, de hogy ezt nagy nyilvánosság előtt be is mutatom. El ment a maradék józan eszem is.

Edző bácsi jó érzékkel elválasztott Jucustól, és hoppá a terem közepén találtam magam. „Mindig is arra vágytam, hogy életem legnagyobb szerencsétlenkedésének kismillió szemtanúja legyen!”

Volt egy olyan elmebeteg játék tesiórákon, hogy szaladgáljál, és ha megszólal a síp vesd magad hasra, majd felpattansz és rohansz tovább, és a tanító néni állandóan sípolt. Na ezért is, meg a patak-és/vagy Cooper futások miatt kértem meg a doktornénimet, mentsen fel tornából. Nem tudok se bukfencezni, se kézen állni, se fekvőtámaszokat nyomni, se semmi hasonló a gyermek populáció számost tagját, lelkileg megnyomorító erő-ügyességi gyakorlatokat végrehajtani.

Legrosszabb csemetekori emlékeimet idézte fel a “Taposol, majd ha tapsolok lehasalsz, felpattansz és taposol tovább!” felszólítás. Úgy odavágtam a térdeimet, hála a mozgáskoordinálatlanságomnak, csak úgy koppant (be is lilult mindkettő). Ezt követte a lábadnál fogva lógj a hevederen, mint egy marionett baba és húzd be azt a hasad alá című előadás, fekvőtámasz, négyütemű fekvőtámasz és társai. A guggolások, és a kargyakorlatok egész jól mentek (vállveregetés), hála a krankingnek és a spinningnek, gondolom én. Azon már meg sem lepődtem, hogy Juci milyen jól bírta. Harcos amazonként lógott a TRX-en. Tán még élvezete is…

A másnap: fájdalom, kín, gyötrelem, szenvedés, horror, borzalom, izomláz. Alig bírtam kimászni az ágyból. Minden mozdulatom után félhangos átkokat mormoltam az edző bácsira és családfájára, hét generációra felfele és lefele. Remélem egész nap csuklott!

Ajánlom-e? Egyenlőre csak az ellenségeimnek!
Hogy is mondják: először, utoljára, soha többet? Hummm, na majd meglátjuk. De csak azért, mert egy fekvőtámaszt még is csak sikerült kinyomni.